Dante Valeriano Rivas élete nem egy tündérmese, inkább egy sötét mexikói ballada, amit a por, a vér és a korai gyász írt. Már a kezdettől fogva a veszteség árnyékában nőtt fel: az édesanyját fájdalmasan korán elveszítette, és ez a törés mély nyomot hagyott a lelkében.

Ez a hiány nevelte belé azt a korai komolyságot és azt a nehezen megfogható, rejtett melankóliát, ami még ma is ott bujkál a tekintetében. Ebben a sivár gyerekkorban egyetlen biztos pont létezett számára: Ezequiel Bienvenida.

Ezequiel nem egyszerűen csak a barátja volt; ő volt a testvér, akit a sors megtagadott tőle, a szövetséges a legnagyobb bajban, és az egyetlen ember, aki előtt Dante néha-néha leengedte a falait.

Együtt nőttek fel az utcákon, osztoztak az utolsó falat ételen és a legvadabb álmaikon is. Dante nem az a típus, aki körbeudvarolja a figyelmet, mégis, ha belép egy helyiségbe, mindenki tudja, hogy megérkezett. Van benne valami zsigeri tekintély.

A haja fekete és kicsit mindig kócos, a tekintete pedig mélybarna és olyan éles, hogy az ember úgy érzi, a veséjébe lát. Ő tulajdonképpen egy két lábon járó ellentmondás: egyfelől a tökéletes úriember, aki több nyelven beszél és ért a művészetekhez, másfelől viszont a felszín alatt egy javíthatatlan lázadó lakik.

Gyűlöli az igazságtalanságot, és ha valaki átlépi nála a vörös vonalat főleg, ha a szeretteit bántják pillanatok alatt előtör belőle a veszélyes és kíméletlen ragadozó. A nőkkel szemben sem a szavakkal, hanem a jelenlétével és az apró, figyelmes gesztusaival hódít, de a szíve mélyén egy örök magányos farkas marad.

Dante ma már nem keresi a konfliktust, de a drága zakója alatt szinte mindig ott lapul egy fegyver, és nem remeg meg a keze, ha használnia kell. Számára ez nem erőszak, hanem egyfajta sajátos igazságszolgáltatás abban a világban, amely már gyerekként is túl sokat vett el tőle.